Kókusz és Bambusz

A poszt címe nem más, mint a két vadonatúj kiscicánk nevei. Kókusz a hófehér, Bambusz pedig a világosszürke-cirmos. Ők még az előző lakhelyünk szomszédjában születtek, először csak egy cicát szerettünk volna, de aztán a szürke-cirmos is annyira megtetszett, hogy kértük a fehér mellé őt is. Így már négy főre rúg nálunk a cicalétszám. A két nagyobb – egy hároméves cirmos és egy egyéves koromfekete – ez idáig végig szobacicák voltak, ugyanis a nagy forgalomra való tekintettel nem mertük őket kiengedni, mivel ő előttük négy cicánkat is elütöttek a házunk előtt. Itt az Őrségben viszont nagyszerű helyük van, legalább 60 méterre van az út a háztól, a közel 3000 négyzetméter terület pedig elég játszó- és vadászó teret ad négy cicának is. A két kiscicát költözésünk előtti este hoztuk át a szembe-szomszédunkból, így úgy terveztük, hogy az első két-három napot ők is bent töltik a házban, amíg meg nem szoknak bennünket. A harmadik nap és egy Frontline-s becsepegtetés után azonban egészen „véletlenül” nyitva felejtettük az addig oly gondosan bezárt ajtót, így a cicák szép sorjában ki-ki kukucskáltak rajta, aztán már a lépcsőn is lemerészkedtek. Viszont kezdetben éjszakára még az összes cicát összeszedtem, de pár nap múlva már az sem volt probléma, ha kint felejtődtek. A kicsik próbálják a nagyokat is bevonni a játékukba, ilyenkor aztán van nagy vircsaft. Szemmel láthatóan kitűnően érzik magukat.

Ha már a cicákról szó esett, akkor a többi állatunkról is beszámolok. A nagy ónémetjuhász kutyusunkat egyelőre – kennel híján – éjszakára megkötjük, hiszen nem szeretnénk, ha elkódorogna. A legnagyobb viselkedésbeli probléma Nudlival, a yorkshire terrier kutyánkkal van. Ahogy kiengedjük, és ha nem figyelünk rá, abban a pillanatban világnak indul, igaz, kis idő elteltével ugyan visszajön, de mivel ő egy nagyon barátkozós kutyus, így bárkivel elmegy. Csökönyössége, konoksága már néha az őrületbe kerget, hiába, a terrier-vér erősen látszódik. A két törpe Fischer papagájunkkal van a legkevesebb gond. A ketrecük a lépcső tetején lévő kis terasz felett van kiakasztva, a friss vizet és a finom mézes-gyümölcsös rudat a reggelenkénti csicsergésükkel hálálják meg.

És akkor maradt még Albi, a dolmányos varjú. Na ő egy külön fejezet. Rettentően ragaszkodó és kedves jószág, bár a hajnali ötórai napocska-köszöntő rekedt hangú károgását egy picit a későbbi órákra időzíthetné. Mióta itt lakunk, Albert szabadon él, Laca kiengedte őt a ketrecből, élvezi a szabadságot. Mindig itt van a ház körül, ha idegent lát, akkor azonnal károgással jelzi. Ha Laca átmegy akár a harmadik szomszédba, ő fáról-fára repkedve utána megy, megvárja, és aztán hazakíséri. Általában nálunk az a jellemző, hogy az összes állat jóban van egymással, bár azért néha akadnak villongások, de aztán elcsitulnak. Leginkább a cicák azok, akiket Albi rettentően érdekel, de ő résen van és időben elszáll előlük. Sokszor van úgy, hogy megyek le a postaládához, hátranézek és egy egész sereg állat kísér. Igazán muris látvány, de nagyon jó érzés is.