2015-03-08

Örökbefogadók lettünk!


Az ónémetjuhász kutyánk örökül hagyta az őrző-védő pozíciót, hiszen egy szertelen golden retriever és egy patkányfogó yorkshire terrier alkalmatlan eme feladatra. Így megegyeztünk Lacival, hogy bármennyire is fájdalmas Roni elvesztése, bizony az utódlásról gondoskodnunk kell. 

Én mindenképpen menhelyi kutyát szerettem volna, mert ezzel megmenthetünk egy kis életet, Laci pedig kölyök kutyát, hiszen az még tanítható, és abban is egyeztek az álláspontjaink, hogy németjuhászt semmiféleképpen nem szeretnénk, mert akkor mindig csak az összehasonlítgatás menne az előző kutyánkkal. Továbbá nekem az is fontos, hogy ne legyen fajtatiszta. Így bukkantam rá a zalaegerszegi Bogáncs Zalaegerszegi Állatvédő Egyesület honlapján egy csöppségre, aki már a mi mindennapjainkat színesíti és próbálja elterelni szomorú gondolatainkat az ónémetjuhászunkat ért tragédiáról.

Bemutatom Nektek Brandont, aki egy 12 hetes keverék kölyökkutya, staffordshire terrier anyával és pitbull terrier apával büszkélkedhet. Ugyan a házőrzéshez még fel kell nőnie, de biztos vagyok benne, hogy részünkről jó választás volt. Már most remekül kijön a kutyáinkkal, a cicákkal és a többi állatkával is már barátkozik. Még mielőtt bárki is rossz véleménnyel lenne a szülők fajtájáról, csak jusson eszébe az, hogy alap esetben minden kutya jónak születik, maga az ember, aki elrontja, és aki vadállatot nevel belőle.

Hoztam néhány képet róla:








2015-03-06

In memoriam


Nehezen ragadok "tollat", mert egy olyan eseményről kell hírt adnom, amely nagyon fájdalmas és igen megviselt bennünket. Drága szeretett kutyusunk, Roni tegnaptól már az örök vadászmezőkön rohangál. A szeptemberi műtétje (emlődaganat) után éppen kezdte visszanyerni régi önmagát úgy mentalitásban, mint súlyban, így csak bizakodni tudtunk, hogy a betegség talán végleg a múlté. És akkor olyan három héttel ezelőtt észrevettük, hogy sántikál az egyik lábára és mintha be is lenne neki dagadva. Egy daganat nyomta az eret, és attól volt duzzadt a lába. Napról-napra egyre rosszabb állapotba került, hiába evett, csak egyre vékonyabb lett - persze mert a rák felzabált mindent -, aztán már alig evett, csak ivott (napi több liter vizet), a műtéti hegek kinyíltak, mint egy tubarózsa és rettenetesen bűzlött. A testén egyre-másra kezdtek fekély-szerű valamik terjedni, és ő egy hang nélkül tűrte. Csak sírt, mert az a gyönyörű, meleg barna szeme mindig könnyes volt. Szeptember óta velünk élt bent a házban, ahol mindig is szeretett lenni, állandóan a nyomomban volt, ahová én mentem, ott volt ő is. Nem volt szívem kint hagyni az udvaron. A Doki bácsi pedig sajnos nem jó hírekkel szolgált, egész pontosan egy héttel ezelőtt kimondta a halálos ítéletet: nem lehet, nincs értelme megműteni, mert a daganat áttétes, és az egész testében eluralkodott már. Én azóta az összes könnyemet elsírtam már... tegnap reggel pedig mindörökre elaludt szegény. Nem akartuk, hogy tovább kínlódjon, hiszen láttuk a szemében a fájdalmat. Szeptemberben lett volna 9 éves, 8 hetes kora óta a családunk tagja. Ott, ahol egész nyáron a nagy melegben hűsölt, pihent, a vadrózsa bokor alá lett eltemetve. Sok-sok virágot szeretnék a sírjára... 

Ezek a fotók az utolsók róla, a múlt hét végén készültek.