2014-10-14

Lehet, hogy ő a bűnös?

Gilisztaűző varádics... telis-tele a ház mögötti rét, Laci pedig szép mennyiséget lekaszált belőle, természetesen a kecskéknek. 


Megkérdeztünk egy hozzáértő embert (biológust), valamint az állatorvost is, akik azt mondták, hogy ez a növény az állatokra kis mértékben féreghajtó, nagy mértékben pedig mérgező hatással bír. Tehát  mi kecsketartók, óvakodjunk tőle!


További híreim: kecskéink egyre jobban vannak, Roni kutyusunk is kezd rendbe jönni a kullancsfertőzés után. Egyre nagyobb az étvágya, egyre jobb a kedve is. Remélem, így is marad! 

2014-10-12

Vajon hány élete van egy kutyának?

Az életmentő operációból felgyógyult, a műtét hegei szépen gyógyulnak... erre észrevesszük, hogy mégsem 100-as. Már 3 napja nem eszik, inni rengeteget iszik, liheg, bizonytalan, imbolygó a járása és az orra sem hideg,  nem nedves. Dokibácsi újra majd' mindennapos vendég nálunk, a kecskék miatt is... ők már jól vannak, de mi most Ronika miatt  jobban izgulunk. A megfigyeléseink segítik a diagnózis felállítását, főleg, hogy a hőmérő higanyszála 43 fokig kúszik. Nem akarom hallani, de tudom, hogy meg kell halljam, amit a Doki mond, Roni érdekében. Babesiosis. Még korai stádiumban kaptuk el, nyilván az állandó felügyeletnek, figyelemnek köszönhetően. 3 évvel ezelőtt a Nudli névre hallgató yorkshire terrierem majdnem belehalt, úgy hogy ezt egyszer már átéltük. Jennyből, a golden retrieverünkből is naponta szedjük ki a kullancsot, megjegyzem mindhárom kutyán nyakörv van. Nem lehet ellene védekezni 100 %-osan, és akkor most mi van, ne sétáljunk a mezőn a kutyákkal?

A kecskék viszont jól vannak, egyre jobban. 

2014-10-03

Ránk jár a rúd...

Nehezen szánom rá magam az írásra. Nem szeretek panaszkodni, és a blog fennállása óta nem is igen volt rá alkalom, hogy megtettem, pedig az is hozzátartozik a mindennapokhoz. Az állattartással vannak gondjaink és nem kevés. Szépen gyarapodott a kecskeállományunk, már talán 19-en is voltak összesen. Aztán elkezdtek hullani, egyik a másik után és mi nem tudtuk -máig sem tudjuk pontosan, leginkább csak sejtjük- hogy mi is okozhatta. Már csak 12-en vannak, a legutolsó kecske pont ma reggelre múlt ki. Azt megfigyeltük, hogy az idén tavasszal volt vetélés és halva születés, tejet sem tudtunk túl sokat fejni, így sajtot is csak mutatóba tudtunk készíteni. Nyár elején tömve volt a szénatárolónk (mert az biz'a megépült!), Laca a környék összes rétjét amit lehetett lekaszálta és szorgalmasan hordta a kecskék elé a friss zöldet, kapták  a friss szénát és még abrakot is mellé, mert ezek mind úgy néztek ki, mint akiket éheztetnek. Sokszor legelőre is ki lettek engedve, de az nagyon necces dolog, mert simán keresztül mennek a villanypásztoron. Így csak akkor, amikor figyelni is tudtunk rájuk. Még márciusban voltam egy közszolgálati továbbképzésen, ami egyedül arra volt jó, hogy megismerkedtem a szomszéd falubéli állatorvossal, váltottunk egy pár szót a kecskékről, és ő maga is azon a véleményen volt, hogy a kecskegyógyászat ma még igen gyerekcipőben jár Magyarországon. Mindenesetre megadta a telefonszámát, én pedig jól elsüllyesztettem, hiszen volt állatorvosunk, akivel emberileg semmi bajunk, sőt! Viszont szakmailag már hagy némi kívánnivalót a munkássága. Főleg így utólag, most már összeáll a kép. Szeptember elején aztán Laca nem bírta tovább, és megkért, hogy keressem meg a Doki telefonszámát. Kihívta a kecskékhez és hát az első kérdése az volt, hogy mikor lettek ezek az állatok féregtelenítve. Mondtuk, hogy legutoljára május-június tájékán, hiszen erre mindig odafigyeltünk, amióta kecskét tartottunk (már közel 3 éve!). Elmondtuk, hogy az állatorvosunktól van a szer, aki azt mondta, hogy az állatok ivóvizébe kell beleszórni. A Doki elkérte a szer csomagolását, és amit mondott, az szinte hihetetlennek tűnt, de sajnos igaz! Ez a szer, amivel mi közel 3 éve féregtelenítünk, nem oldódik vízben! Úgy hogy mi 3 évig nem csináltunk semmit sem, és mostanra jött el az az idő, amikor már egyik-másik kecskének felmondta a szervezete a szolgálatot. Rendelt nekünk újabb féregtelenítőt, ki is keverte (nem vízzel, de fogalmam sincs, hogy mibe) és mi végig itattuk egyenként az összes jószágot. Sajnos ezt a legutolsót, a Fincikét már ez sem mentette meg, de nagyon remélem, hogy több kecskét már nem kell elásnunk. Természetesen állatorvost cseréltünk.

Közben még tavasszal észrevettük, hogy az ónémetjuhászunkon egy daganat-szerű valami fejlődik. Bíztunk abban, hogy csak egy tüske betokosodott, vagy egy csípés bedagadt, de nem. Ez egyre nagyobb és nagyobb lett, az állat már nehezen járt, csak napokig feküdt többnyire a házban. Beigazolódott az, amitől már a legelején tartottunk: emlődaganat. Mikor a Doki kijött a kecskékhez, megmutattuk neki Ronit is, és ő egyértelműen diagnosztizálta. Ronika már 8 éves és először nem bíztunk abban, hogy bárki is meg tudja gyógyítani, de többen ajánlották ezt az új Dokit, aki vállalta is a műtétet. Egy paraszthajszálon múlt a kutya élete, mert már a legutolsó stádiumban kirágta saját magát és ezzel rengeteg vért veszített, és kérdéses volt egyáltalán az, hogy az altatásból fel fog-e ébredni, de hála és ezer köszönet a Dokibácsinak, aki megmentette a kutyánk életét. Így egy hónap elteltével már egyre nagyobb sétákat teszünk, úgy vesszük észre, hogy újra a régi.


Sajnos a nyulainkat sem kímélte az élet: a rengeteg eső miatti szúnyog a nyulakra életveszély. Egy nagy nyuszit sikerült megmentenünk, de az 5 kicsiből csak kettő maradt meg. 

A birkák és a malacok, no meg a baromfiállomány jól vannak! 

Megfordult a fejemben, hogy elég volt az állattartásból és eladjuk az összes kecskét. De nem hátrálunk meg, megpróbálunk úrrá lenni a bánatunkon, ami egy jószág elvesztésekor ránk tör, talpra állunk és folytatjuk tovább! Mindenesetre kíváncsi lennék azon blogger-társaim véleményére, akik kecskét tartanak, hogy ők hogyan kezelik ezt a problémát!