Örökbefogadók lettünk!

Az ónémetjuhász kutyánk örökül hagyta az őrző-védő pozíciót, hiszen egy szertelen golden retriever és egy patkányfogó yorkshire terrier alkalmatlan eme feladatra. Így megegyeztünk Lacival, hogy bármennyire is fájdalmas Roni elvesztése, bizony az utódlásról gondoskodnunk kell. 

Én mindenképpen menhelyi kutyát szerettem volna, mert ezzel megmenthetünk egy kis életet, Laci pedig kölyök kutyát, hiszen az még tanítható, és abban is egyeztek az álláspontjaink, hogy németjuhászt semmiféleképpen nem szeretnénk, mert akkor mindig csak az összehasonlítgatás menne az előző kutyánkkal. Továbbá nekem az is fontos, hogy ne legyen fajtatiszta. Így bukkantam rá a zalaegerszegi Bogáncs Zalaegerszegi Állatvédő Egyesület honlapján egy csöppségre, aki már a mi mindennapjainkat színesíti és próbálja elterelni szomorú gondolatainkat az ónémetjuhászunkat ért tragédiáról.

Bemutatom Nektek Brandont, aki egy 12 hetes keverék kölyökkutya, staffordshire terrier anyával és pitbull terrier apával büszkélkedhet. Ugyan a házőrzéshez még fel kell nőnie, de biztos vagyok benne, hogy részünkről jó választás volt. Már most remekül kijön a kutyáinkkal, a cicákkal és a többi állatkával is már barátkozik. Még mielőtt bárki is rossz véleménnyel lenne a szülők fajtájáról, csak jusson eszébe az, hogy alap esetben minden kutya jónak születik, maga az ember, aki elrontja, és aki vadállatot nevel belőle.

Hoztam néhány képet róla:

In memoriam

Nehezen ragadok "tollat", mert egy olyan eseményről kell hírt adnom, amely nagyon fájdalmas és igen megviselt bennünket. Drága szeretett kutyusunk, Roni tegnaptól már az örök vadászmezőkön rohangál. A szeptemberi műtétje (emlődaganat) után éppen kezdte visszanyerni régi önmagát úgy mentalitásban, mint súlyban, így csak bizakodni tudtunk, hogy a betegség talán végleg a múlté. És akkor olyan három héttel ezelőtt észrevettük, hogy sántikál az egyik lábára és mintha be is lenne neki dagadva. Egy daganat nyomta az eret, és attól volt duzzadt a lába. Napról-napra egyre rosszabb állapotba került, hiába evett, csak egyre vékonyabb lett - persze mert a rák felzabált mindent -, aztán már alig evett, csak ivott (napi több liter vizet), a műtéti hegek kinyíltak, mint egy tubarózsa és rettenetesen bűzlött. A testén egyre-másra kezdtek fekély-szerű valamik terjedni, és ő egy hang nélkül tűrte. Csak sírt, mert az a gyönyörű, meleg barna szeme mindig könnyes volt. Szeptember óta velünk élt bent a házban, ahol mindig is szeretett lenni, állandóan a nyomomban volt, ahová én mentem, ott volt ő is. Nem volt szívem kint hagyni az udvaron. A Doki bácsi pedig sajnos nem jó hírekkel szolgált, egész pontosan egy héttel ezelőtt kimondta a halálos ítéletet: nem lehet, nincs értelme megműteni, mert a daganat áttétes, és az egész testében eluralkodott már. Én azóta az összes könnyemet elsírtam már... tegnap reggel pedig mindörökre elaludt szegény. Nem akartuk, hogy tovább kínlódjon, hiszen láttuk a szemében a fájdalmat. Szeptemberben lett volna 9 éves, 8 hetes kora óta a családunk tagja. Ott, ahol egész nyáron a nagy melegben hűsölt, pihent, a vadrózsa bokor alá lett eltemetve. Sok-sok virágot szeretnék a sírjára... 

Ezek a fotók az utolsók róla, a múlt hét végén készültek.

Tavaszi tervek

Ez az idő semmi másra nem jó, mint arra, hogy tervezzük a tavaszi munkálatokat. A nagy projekt - a két autós kocsibeálló - tavaly év vége felé elkészült, most már csak szépíteni kell. Az elejére két irányból behúzható ponyva került, így minden este behúzzuk, reggel meg ki, de így legalább még a széltől is védve vannak az amúgy nem fiatal autóink. 

A következő nagy projekt nem más, mint a baromfiak új helyének megépítése és áttelepítése, s a mostani helyük befüvesítése, virágosítása. Mivel ez a mostani hely közvetlen a tóka mellett van, így természetesen a tóka partjának kiépítése is a terveink közé tartozik.  Így elérjük azt, hogy az állatok -kivétel a galambház a nyulakkal - mind egy kupacba kerülnek és a ház előtti rész csak a pihenést fogja szolgálni. Ehhez el kell takarítanunk a mostani tyúkudvart, és a területet bevetni fűmaggal, A tóka partjára nagy köveket kell szereznünk, a szomszéd felőli részt pedig beültetjük bambusszal. Ez már félig-meddig meg is van. A szomszéd pajtából épített vendégházának két ablaka pont a mi portánkra néz és én ettől szabályszerűen kiütést kapok. Így a legegyszerűbb megoldani azt, hogy amikor éppen itt tartózkodnak ne bámuljanak be a mi udvarunkra, hogy jól teleültetjük az ablakok előtti részt gyorsan növő bambusszal. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az épület még pajta alakjában sincs rajta a rendezési terven, valószínűleg engedély nélkül épülhetett 1-2 évvel azelőtt, hogy mi megvettük volna a mi portánkat.) Ez az ő dolguk, a miénk pedig az, hogy ez ellen tegyünk valamit. Amúgy én legszívesebben egy olyan helyre költöznék, ahol egyetlen szomszéd sincs, de ahhoz sajnos itt kéne hagynunk ezt a gyönyörű házat, amit nem szívesen tennénk. 

Pedig ha már itt tartunk, akkor azt azért bevallom, hogy az utóbbi hónapban többször beszéltünk arról, hogy menjünk-e avagy maradjunk? Nekem tájegységileg sokkal jobban tetszik a Vendvidék, azon belül is Kétvölgy és Felsőszölnök azok a helyek, ahol el tudnám az életemet képzelni. Közelebb is lennénk a munkahelyemhez. Vannak is eladó ingatlanok, de ahhoz el kéne adnunk a mi házunkat, hogy lépni tudjunk. Nemcsak a szomszéd közelsége, hanem az is zavaró tényező, hogy a házhoz tartozó cirka 3000 nm-en kívül nincsen más terület, és mi ezt már nagyon kinőttük (megjegyzem, a 80 nm-es házat is). A faluban minden területet felvásároltak, így fejleszteni sem igen tudunk. Viszont annyi mindent csináltunk már itt ezen a telken. Ha belegondolok abba, hogy amikor először láttuk, derékig érő gaz volt az egész óriási hangyabolyokkal... most azért van a ház előtt két fatároló, egy kiülő kemencével, füstölővel, két autós kocsibeálló, a gazdasági épület teteje is ép, karámok, tóka. Ezeket már mind-mind mi építettük, ráadásul mindent saját kezűleg csináltunk segítség nélkül. És a ház maga... ahogy a 116 évével a dombtetőről rámosolyog a 70 m-re lévő közúton közlekedőkre, elfogultság nélkül állítom, hogy itt az Őrségben nincs még egy ilyen úgy külalakilag, mint fekvésileg. Mindezeket számba véve a költözés gondolatát el is vetettük, így tavaszra készíthetjük a terveinket, szárnyalhat a fantáziánk :-), amelynek csak a pénztárcánk szab majd határt.

Beköszöntött

Végre hozzánk is beköszöntött az igazi tél. Eddig csak ijesztgetett bennünket, de most már Holle anyó is jól megrázta azt a bizonyos dunyháját és fehérbe öltöztette a tájat. Ezekkel a téli fotókkal kívánok mindenkinek sikeres és boldog új esztendőt, remélve azt, hogy az új évben nekem is talán több időm lesz blogot írni és lesz is miről írni. Találkozunk jövőre!

Disznót vágtunk

Hát ez a nap is eljött... Két héttel ezelőtti szombaton a két herélt kandisznónk lett levágva. Kedves Barátaink jöttek segíteni Pestről, az ő hátuk mögött 25 év tapasztalata van disznóvágásilag, mi pedig az első alkalmon vagyunk túl. Hát ezt nem lehet megtanulni egy alkalommal, még pár disznónak ki kell múlnia ahhoz, hogy minden rendben menjen. Viszont az ő profizmusukkal versenyre kelni nem lehet. 

Bátor voltam... legalábbis nagyon igyekeztem. A malacokhoz is próbáltam lelkileg nem túl közel kerülni, mert tudtam, hogy így végzik. Már tavaly ilyenkor kellett volna levágni őket, de túl kicsinek találtam akkor a súlyukat. No, nem mintha túl sokat gyarapodtak volna - ugye bár ezek vietnámi csüngőhasú malackák - alapból kis súlyúak. Az idén már nem volt visszaút. Én az tudom, felfogom, hogy őket azért tartjuk, hogy levághassuk, élelem legyen belőlük, de lelkileg ezt azért nehéz feldolgozni. Így a vágás napjának reggelén inkább benti elfoglaltságot kerestem magamnak (hagymapucolást), majd mikor már a pörzsölés folyt, akkor mentem ki én is a többieknek segíteni. Kicsit megsirattam őket, (meg a hagymapucolást is) de csináltam, amit mondtak. 

Hát nem könnyű feladat ez, egész napos elfoglaltság, úgyis mondhatnám, hogy fizikailag is megterhelő - pedig nem is én csináltam a nagyja munkát - , hiszen egész nap talpon lenni, futni ezért-azért, mosogatni, húst szortírozni, kolbászt-hurkát tölteni... minden elismerésem és tiszteletem a Barátainké, akik 25 éven keresztül majd' minden szombat-vasárnap 2-2 disznót vágtak. Lett jó néhány pár kolbászunk, véres-májas hurka, különféle húsok a fagyasztóba. Aztán lesózva a többi: szalonnák, sonkák, kevés oldalas. Laci másnap épített egy jó kis füstölőt, a kolbászokat rögvest meg is füstölte. A sózóban lévő húsok egy részének füstölésére már a jövő héten sor kerül, a vastagabbja majd  kb. 2 hét múlva megy a füstre. 

Ezen is túl vagyunk.

Még néhány kép a kocsibeállóról

A kocsibeálló elejéről hiányzik még a csatorna, és a behúzható ponyva.

Ma, november 22-én pedig virágzik az aranyeső:

Úgy tartják, hogy szarból nem lehet várat építeni,

de én ezt meg tudom cáfolni, igenis lehet! Mi egész életünkben mást sem csinálunk, csak ezt. Mivel új anyagra sosem telik, így a mások által már kidobásra ítéltetett anyagokat összegyűjtjük, aztán ha eljő az ideje, akkor pedig beépítjük, feldolgozzuk. 

Így történt, hogy az egykori pajta részeként a jövő generációjának fennmaradt gazdasági épület új tetőt kapott, az elejét pedig az én ügyes kezű hites uram megépítette kocsibeállónak. Dicsekedni nem nagyon szoktam, jórészt nincs is mire, de ezt mindenképpen szeretném megosztani Veletek. Laca saját kezűleg ácsolta össze, én csak a kezdeteknél segédkeztem, ameddig kimérte, beállította és összekötötte az egyenes oszlopokat. Még 2 évvel ezelőtt a határon túli szomszéd faluban elbontott egy öreg házat, anyagáért. Lett vagy 800 db cserepünk, egy csomó födémgerenda, födémpadló. Mindezek 100 évet is megélt anyagok, de nekünk nincsenek nagy igényeink, így úgy gondoltuk, hogy majdan ebből fog megépülni a kocsibeálló. A gazdasági épület kétharmadában az állatok - malacok, kecskék - vannak elszállásolva, az egyharmad részében áll Laca kistraktorja, egyéb gépek és az állatok takarmánya. Ennek az épületnek cserép volt a tetején, de kb. 5 évvel ezelőtt - még nem laktunk itt - egy óriási havazás alkalmával összedőlt. A cserepet leszedtük, a lapos tetőt leszigeteltük és 4 éve úgy várt a sorsára. A cserepeket elhasználtuk a ház előtt lévő fatárolók fedésére, így most csak hullámpala fedést tudtunk rá rakni. 

Ilyen volt 2008-ban, amikor megvettük a házat

2010 telén, amikor még nem voltak állataink, sem gépeink
és csak garázsnak használtuk

A kezdeti lépések:

A kép jobb oldalán látható régi boylert is hasznosítottuk:
Laca üstházat -népies nevén: kotlát- készített belőle

Az épület tetejére hullámpala fedés került 

A majdnem végeredmény:

Ha végzünk az építkezéssel, akkor területrendezéssel folytatjuk

Az épület tetejére 60 db pala, a kocsibeálló borítására pedig 760 db tetőcserép került. Az összes gerendát, padlót a férjem egyesegyedül építette be, mert itt nálunk a faluban szinte ismeretlen fogalom az összetartás, a kalákába való együtt dolgozás, a besegítés a másiknak. De megépült, és már oldala is van. Igaz, hogy ponyvából, de a szél már nem tudja majd a havat behordani. Kívülről a száradó jövő évi tüzelőnket Lacám felstokizta, így faborítást is kapott. 

Hát emígy lehet szarból várat építeni :-)