Végre igazi tél van!

Ebből is látszik, hogy öregszem. Vénségemre még a telet, mint évszakot is megszerettem. És a mostani tél az amolyan igazi, nagy hótakaróval, igaz, hogy csúszós, járhatatlan utakkal, de annál szebb látvánnyal tárul a szemlélő elé. Mi anno 5 évvel ezelőtt hasonló formában ismerkedtünk az Őrséggel, a hólepte fenyők, a hófehéren szikrázó gyönyörű táj egy életre bevéste magát a szívünkbe, a kristálytiszta levegő beitta magát a tüdőnkbe és nemigen akaródzott innen hazamenni. Pedig akkor 5 éve csak pár napra jöttünk ide, és ez a pár nap megváltoztatta az addigi egész életünket. Pár nap után itt akartuk leélni az életünket, függetlenül attól, hogy az összes rokoni szál, a munkahelyünk és addigi egzisztenciánk a fővároshoz kötött mindkettőnket. Itt mindent előlről kezdtünk és azóta is jó úton haladunk álmaink megvalósítása érdekében. Ez az idei tél már a harmadik telünk, amit itt töltünk, és elmondhatjuk, hogy egyre könnyebben abszolváljuk. Megtanultuk, hogy hogyan kell gazdaságosan fűteni, hogy már tavasszal el kell kezdeni a következő télre szükséges famennyiség beszerzését, hogy a kamrában nem árt, ha nem csak egy hétre való cukor, só, liszt áll... és még sorolhatnám, hogy mennyi minden hasznos dolgot tanul itt vidéken az emberlánya. Ha megfelelő alázattal és tisztelettel viseltetek a vidék, a föld és az itteni lakosok irányába, sokkal egyszerűbb az élet, a beilleszkedés.

A nyugalom szigete... imádok itt élni, itt lakni. És ez mostanra is igaz, amikor a média tele van azzal, hogy a nagy havazás miatt elzárt települések, járhatatlan utak vannak erre mifelénk. Engem nem zavar ez az állapot.

Ilyen most a tél nálunk:

A hósüveges kertilámpa

A kutyusaink élvezik a havat

Ilyenek voltak az utak a hét elején. Azóta legalább még 40 cm esett és még mindig esik.

Jenny

Ő Jenny, a 8 hetes golden retriever. Tulajdonképpen az utólagos karácsonyi ajándékom, csak akkor még nem tudtunk a létezéséről és ha tudtunk is volna, akkor sem lehetett volna még elhozni és mondjuk a karácsonyfa alá ültetni. Régóta szerettem volna egy golden retrievert, mert ennél a kutyafajtánál a gyönyörű külső megjelenés ragyogó belső tulajdonságokkal párosul. Nekem ez a fajta az igazi "KUTYA", és most itt van, itt fekszik a lábam mellett és szuszorog... Most még sokat alszik, amikor meg fenn van, akkor meg állandóan a nyomunkban van láb alatt, de ő egy igazi tünemény. Ma vált el nagy családjától, mivel 8 kistesója van. Ha valaki kedvet kapott volna, akkor elérhetőséget nálam talál (Vas megyében).

Boldog karácsonyt!

Szeretetteljes, békés karácsonyi ünnepeket kívánok minden kedves blogolvasónak!

 

 

Villanypásztor

Sokáig tanakodtunk azon, hogy kecskéink szabadon legelhessenek, vagy pedig a karámban biztonságban bezárva Laca által lekaszált zöldet kapják. Mindkettő megoldás mellett szólnak jó és rossz érvek, azután mégis csak úgy döntöttünk, hogy megcsináljuk nekik a házunk mögötti ligetes részen a villanypásztor által védett legelőt. Sheiláék is mikor nálunk jártak, mindenképpen javasolták a villanypásztoros legeltetést, és mi is hajlottunk inkább erre, így szép lassan elkezdtük összegyűjtögetni a hozzávalókat. Ma volt a főpróba, majdnem mindenkit hátra vittünk a legelőre, egyedül a kis bakkecskénk Csillag és Gombi, a bárány maradt a karámba. Nagyokat nevettünk, mikor hozzáértek a vezetékhez, akkorákat ugrottak hátra, és nem csak az, amelyiket megcsípte az áram, hanem az összes többi is. De ugyanakkor látszik rajtuk, hogy nagyon élvezik a szabadságot, és viszonylag addig, amíg jó idő van, szabadon legelészhetnek.

Tervünkben van még bővíteni a legelőt, hely van, fű van, akkor miért ne...

 

Kecskéink annyira jól érezték magukat, hogy Ödön a hős szerelmes nem rejtegette most éppen Picúr iránt érzett vonzalmát, így tanúi lehettünk röpke románcuknak. Bízunk benne, hogy bakkecskénk a falusi külszolgálatok után idehaza is megtette kötelességét, így talán tavasszal kecskeállományunk jó pár gidával fog gyarapodni. Most jelenleg tejhiányunk -így sajthiányunk is - van, alig várjuk már, hogy újra lehessen fejni őket. Addig is marad a bolti tej, illetve sajt.

 

Elhagyom a falut...

... már ami a munkahelyet illeti. Jövő év január 2-tól itt hagyom ezt a gyönyörű lankás-dombos, hegyes-völgyes kis határszéli falut, ahol most a körjegyzőségben dolgozom. Megszakad a szívem érte, mert nagyon kedvelem e helyet és a lakóit is...  olyannyira, hogy ha lehetőségem volna arra, hogy megfogjam a szomoróci telkem 4 sarkát és egy rántással áthúzhatnám erre a vendvidéki településre, azonnal, gondolkodás nélkül megtenném.

 

Mindez persze köszönhető az új önkormányzati törvénynek, amely január 1-től lép majd életbe. Az én szempontomból a lényege, hogy 2000 fő alatt nem hozható létre önálló hivatal. És hiába vagyunk körjegyzőség 3 faluval, mindösszesen 600-as a lélekszám... így a jövő az, hogy csatlakozni kell más körjegyzőséghez, amellyel közös hivatalt hoznak létre és amely pont mégegyszer olyan messze van az otthonomtól, mint amennyire most járok, és a 9 Ft/km útiköltségtérítéssel ilyen üzemanyagárak mellett nem tudom felvállalni már azt a távolságot. A járások kialakításával viszont kapok egy lehetőséget arra, hogy bekerülhessek a kisvárosi járási hivatalba és én ezt elfogadtam. Szentgotthárd is gyönyörű hely, igazi ékszerdoboza a környéknek és biztos, hogy tetszeni fog az új munkám. Hogy mi lesz az, na arról még nincs hírem, hiszen január 1-vel alakulnak meg a járási hivatalok, így majd addig talán eldől. Ambivalens érzésekkel a lelkemben várom az újév első napját, de a lényeg az, hogy továbbra is lesz munkám.

 

 

 

Az első hó...

Valahogy még nem hiányzott. Szeretem a telet, főleg a havat (havas tájat), de ez még nagyon korai. Október vége van, az ősz derekán még nem kéne esnie a hónak. Az a probléma, hogy az időjárás is összekuszálódott, mint ahogy általában a világ körülöttünk.

Hajnali pusztítás

Épp a minap olvastam falusisanzon blogjában, hogy a baromfiállománya milyen veszteséget szenvedett. És még kommentben vígasztaltam is... hát most én jutottam ugyanerre a sorsra...

Ma hajnalban arra ébredtem, hogy a baromfiaknál nagy a zűrzavar. Szoktak lenni egymás közötti attrocitások, de ez valahogy másmilyen volt. A furcsa az volt, hogy a kutya sem ugatott, pedig a baromfiudvar tőle talán 4 méterre van, és amúgy elmondható róla, hogy elég hisztis egy állat, sokszor egy falevél rezdülésre ugatásba kezd. Most bezzeg hallgatott. Szakadó esőben egy szál pendelyben meztéláb rohantam ki, persze egy darab elemlámpát sem találtam, így nem sokat láttam. Futottam vissza, felkeltettem Lacát is, hogy jöjjön, nézzük meg mi ez a ricsaj, mert nekem gyanús volt. Laca bement... és a lába előtt sorra hevertek a tetemek. Az eddig bombabiztosnak vélt tyúkólba beásta magát egy nyest és az végezte el a pusztítást. Azért tudjuk, hogy nem róka, mert a baromfiak szám szerint meg voltak, ha róka tette volna, akkor elvitt volna magával egyet-kettőt, vagy amennyit bír. De ezek majdnem egy kupacban voltak összehordva, körülöttük csupa toll minden. Utána már aludni sem bírtunk és ahogy kivilágosodott, férjem ment a kárt felmérni. Az 5 tyúkból egyetlen egy élte túl a támadást, és a Kuku (a kakasunk), aki igen megviselt állapotban volt. A 4 futókacsából mindösszesen ketten maradtak, és megmaradt a két libánk, de ők még a tyúkólon belül is le vannak kerítve. Aki átesett már hasonló eseten, az tudja, hogy most mit érzek... Annyira élveztem, ahogy ezek a kis jószágok csapatba verődve kószáltak az udvaron, öröm volt nézni őket. Most nagyon megfogyatkozott az állomány, akik maradtak, azok is sokkot kaptak és meghúzzák magukat valahol a kert egyik csendes zugában. Nekem pedig így az udvarra sincs kedvem kimenni...